Itt volt Peter Brook és társulata. Először vicces ambíciónak tűnt díszlet-jelmez szempontból nézni az előadást amit hoztak, hiszen pár színes (piros, sárga, kék) takarót használnak erre a célra. A takarókból lesz palást vagy kupola, attól függ épp mit kell jelezni a Mahábharatából vett példabeszédek alatt.
Aztán mégis ez lesz a legfontosabb, a takarók az egyik jelenetben egy király kincseit jelölik, amiket az a papokra akar hagyni. Jön azonban valaki, aki azt kérdezi a királytól, miért nem inkább a szegényeknek adja amije van. És a király azt mondja: tényleg, és a takarókat rápakolja az első szegény emberre, aki szembejön. Akkor a szegény embert játszó színész az első sorban ülő nézőkhöz fordul, azt kérdezve szegények-e. Aki igennel válaszol kap egy takarót, majd oda is adja az egész halmot, hogy ami felesleges belőle, azt adják a megajándékozottak valakinek, aki mondjuk az utcán lakik, ott a környéken.
Bammm. Pofonegyszerű az átjárás a színház és az utca, a darab és az élet között, és annál nem is lehet költőibben kiüríteni a színpadi teret, mint hogy utána színes takarók alatt aludjanak majd a hajléktalanok a Trafó környékén.
De nem hagy nyugodni, hogy amikor kifelé mentünk, a takarók már gondosan vissza voltak téve a színpadra.
Itt a tél, most volt az év legsötétebb napja, viszont jön a karácsony: menekülő család, istállóban szülő nő stb. stb. Aki visz egy takarót a környékén élő fázó embernek, az jöjjön majd januárban a szerkesztőségbe egy Artmagazinért. Van még a Szent Mártonosból, de kaphat másmilyet is. És persze mi artmagazinosok is viszünk ki az utcára takarókat, lehetőleg olyan színeseket, amilyeneket Peter Brook színházában láttunk.
Részlet a Battlefield című előadásból
